A kutya sétáltat engem.

Nehéz napom van. Adminisztrációs feladatokkal bajlódom, amit utálok, ideges vagyok a napi hírek miatt, egyszerűen minden apróság felbosszant, nincs kedvem semmihez, türelmetlen és ingerült vagyok. Legszívesebben édességet tömnék magamba. Még az sem érdekel, hogy hol tartok a hormonjaimmal.

A napközbeni kutyaséta az én dolgom, tehernek érzem ezt is. Nem akarok cipőt, kabátot húzni, kimozdulni, mozdulni… Gépiesen csatolom Bonira a pórázt, és trappolok ki az utcára, közben a teendőkön jár az agyam. Végül, végre ránézek a kutyára, aki kérdőn nézz vissza rám. Mindent megérez, mindent tud. Finoman csóválja a farkát, jelezve, hogy itt van, mellettem van. Csöndben van, mert érzi, hogy most nincs szükség hangokra. Teljes odaadással várja, hogy végre eldöntsem, ma is jót sétálunk. És így lesz. A kapuban behunyt szemmel mélyen beszívom a nedves levegőt, érzem az arcomon a finoman szitáló esőt. Kiengedem a levegőt és vele a feszültséget. Már nincs semmi, csak Boni, a világ és benne én.

10 éve lett kutyánk, életemben először. Nem is akartam, de érzelmileg nagyon nehéz pillanatban volt a családom, és szükségünk volt valamire, ami továbblendít a jövő felé, így engedve a kisfiam nyomásának, elhoztunk egy mentett kutyát. Így lett a család tagja Boni.

Eleinte nem vettem részt a sétáltatásban. Aztán muszájból vittem, de mindig csináltam közben valami ‘hasznosat’. Összekötöttem bevásárlással, csomagfelvétellel, de legalábbis telefonáltam vagy podcastot hallgattam. Kifejezetten utáltam és nyűgnek éreztem, ha az időjárás nem volt tökéletesen megfelelő (értsd az ízlésem szerint se túl meleg, se túl hideg, napsütéses, de szellős stb….;).

Egy kisebb műtétem után Boni két napon át feküdt az ágyam mellett, és megdöbbenve észleltem tudatom mélyén a vágyat arra, hogy elmenjek sétálni vele. A két nap csöndes pihenésben, Bonival az oldalamon érkezett meg bennem az érzés, az a mély kötelék, ami kutya és gazdája között létezik, és a felém sugárzó feltétlen szeretetetből, törődésből és bizalomból épül.

Azóta mindennap megyek Bonival, és a leghasznosabban töltöm azt a fél órát, ahogy csak lehet. Egyszerűen létezem. Felfogom a világot minden érzékszervemmel és benne önmagamat. Figyelem Bonit és tanulok tőle. Elmúlt 10 éves és még mindig határtalan lelkesedéssel, az örök gyerek kíváncsiságával kutatja az útvonalat, fedez fel benne újabb és újabb érdekességeket. Vele együtt én is megtanultam értékelni a környezetet magam körül. Nincs semmi, ami jobban tudná csillapítani a feszültségemet, és visszaadni az életörömömet. Az a 30 perc sosem kidobott idő, akármennyire feszített is a napom. Minden könnyebben, gyorsabban, fókuszáltabban, és igen, vidámabban megy, ha jártam egyet Bonival.

Csöndben sétálunk, ő is nézelődik, én is. Főleg felfelé nézek, a fák lombjaira és azon túl a felhőkre, ahogy minden évszakban és minden időjárásban más és más arcukat mutatják. Ha fúj a szél, megtelik a tüdőm, ha esik az eső, megtisztulok, ha a hideg csípi az arcomat, melegség jár át belül, és ha a melegtől kipirulok, még az is jó. Megfigyelem, hogy hogy vagyok aznap. Van, hogy szinte repülök végig az úton, és van, amikor csak vonszolom magam. Van, amikor mindent magamba szívok és van, amikor szinte álomban járva befelé figyelek.

A nehéz napokon a legjobb menni. Nehezen indulok el, de tudom, hogy már 5 perc gyaloglás után minden sokkal jobb lesz. Lehet ezt tudományosan magyarázni, de minek. Jobb egyszerűen csak érezni. Nincsenek véletlenek. Boni Anyukám elvesztésekor került a családunkba, és újfajta melegséget hozott az életembe. Biztosan voltak az életemben olyan jelek, ajándék pillanatok, amik mellett csak elsétáltam. Milyen szerencse, hogy ezúttal az ösztöneimre hallgattam az eszem helyett. Milyen szerencse, hogy az én drága kis-nagyfiam a gyermeki lelkével pontosan tudta, mire van szükségünk. Az én nagy szerencsém, hogy Bonit végül észrevettem, és a lelkemmel is megláttam.